Leültem új kisfiam, Peti mellé és megsimogattam a fejét, ő elrántotta és dühösen nézett ki az ablakon. A báb még mindig a kezemen volt, felé fordulva  megszólítottam.

"Szia Peti! Nyuszi Gyuszi vagyok! Miért vagy szomorú?" Rá sem nézett a bábra, még jobban elfordult ültében. Mivel csoportunk vegyes életkorú csoport, így mindig akad egy-két nagyobb lány, aki szárnyai alá veszi az új, a kisebb gyerekeket. Ancsi most is odajött és Petihez fordult, "Gyere, megmutatom az autós polcot!" - erre sem reagált, de a szeme megtelt könnyel.

A délelőtti tevékenységeink folytatódtak, tízóraizás, közben kötetlen játék, majd mese. Észrevettem a Három kismalac című mese elmondása közben, hogy Peti figyel, néha ránézve mondtam a történetet. Olyankor mindig gyorsan más irányba nézett, nem akarta tudomásomra hozni, hogy érdekli. Örültem, ezek szerint szereti a meséket, ez jó, ez segíthet a beszoktatásban!

Az ebéd előtti előkészületekben szó nélkül résztvett, de nem evett egy falatot sem és meg se szólalt egész délelőtt. Mikor édesanyja megjött felugrott, hozzárohant és hangosan zokogva kiabálta "Miért hagytál itt? Nem szeretlek?"- közben rángatta, tépte anyja ruháját. Nem is igazán tudtunk szót váltani anyukájával, gyorsan elbúcsúzott, elmentek.

Vajon mi lesz holnap? Milyen erős lesz az édesanya? Rábírja-e venni Petit, hogy visszajöjjön közénk? Most minden a szülőn múlik.

Folytatom...

----------