Mostanában - sajnos - egyre több olyan történetet hallok, írnak le a szülők, amelyekből az derül ki, nem elégedettek az óvodával, ahová gyermekük jár. Szakértői tevékenységem során egyre gyakrabban kérnek tanácsot, ötletet, vagy csak véleményt, mit szólok hozzá?
”Az óvó néni szerint nem való óvodába gyermekem, nem tud 3 évesen önállóan enni, öltözni”, ”felhívott az óvónő délben és odatartotta a mobilját, hallom-e hogy sír a kicsim, nem tudja elaltatni,, zavarja társait”…”biztos nem készítettem fel jól az óvodára gyerekem, mert nem akar velünk kapcsolatot teremteni, mondta óvó néni”…”nem akar oviba menni a kisfiam, fél a dajka nénitől, mert mindig kiabál.rá”…”vigyem el pszichológushoz kislányomat, mert nem lehet hatni rá, passzív, nem érdekli semmi, csak sír, közölte az óvónő”… ilyen és hasonló dolgokban kérik ki véleményem a szülők. Olykor olyan megdöbbentő és elszomorító esettel találkozom, hogy magam is azt tanácsolom, próbáljanak másik óvodát keresni apróságuknak.
Pedig tudom, tapasztalatból, gyakori a szülői túlzás, az agyonféltés, a bizalmatlanság az ovi, az óvónők iránt. Átérzem mégis a felvetődő, néha talán kissé felnagyított, indulatosan megfogalmazott szülői véleményeket. Mint ahogy átérzem a 25-30 kicsi gyerekkel ”vesződő”, jót akaró, de a sok sikertelenségtől elfásuló, bizonytalanná váló óvónő társaim esetleges reakcióit is.
Nincs jogom bírálni egyik felet sem, de véleményem van a kialakult, egyre gyakoribb esetekről! Ismerőseimmel beszélgetve erről sokféle nézet kialakult, ki-ki saját egyéniségének megfelelően reagált, és meggyőzött arról, hogy ennek én is hangot adjak. Nem szeretnék pálcát törni óvónő társaim felett, de szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy van probléma, és emellett nem mehetünk el szó nélkül.
A szülők és az óvoda kapcsolat minősége óriási mértékben meghatározza a kicsi gyerekek mindennapos óvodai életét, ahol kiegyensúlyozott, nyugodt légkörben kellene nevelődniük napjainkban, amikor az emberi kapcsolatok fellazulnak, felszínesebbé válnak, egymáshoz való viszonyukban sok- sok konfliktus támad. Tapasztalható ez sokszor otthon, a munkahelyen, a boltban, az utcán, a villamoson is.
Türelmetlenség, bizonytalanság, egymástól való elfordulás érezhető. Érzelmi elszigetelődés uralkodik gyakran az emberek között. Sajnálatos, de mindez érezteti hatását még az óvodákban is! A megváltozott életminőség, tempó kihat a legkisebbekre is? Igen!
Ám a változásokat mégis úgy kellene irányítanunk- bármilyen nehéz is- hogy pozitív irányúvá váljanak a velünk történő események, történések. Talán kicsit jobban át kellene gondolnunk előre tetteinket, azok várható következményeit. És mivel a mi, a felnőttek élete a gyerekek előtt zajlik, ők azonosulnak velünk, leutánoznak minket, átveszik erkölcsi normáinkat, világról, embertársakról alkotott véleményüket, ítéleteinket és viselkedésünket is.
Ezért kiemelten fontos, hogyan élünk, beszélünk, viselkedünk előttük! Jó lenne, ha megtanulhatnának tőlünk türelmesebbek, odafigyelőbbek, toleránsabbnak lenni, ha nem tanulnának tőlünk veszekedni, ellenségeskedni, durvának, kicsúfoltnak, megalázottnak lenni. Csak élhetnék- a mi életünk gondjai- bajai ellenére is- felhőtlen játékkal teli, erőszak nélküli, igazi gyermekéveiket!
