Bevezetésként el kell mondanom, hogy hosszabb hallgatásom nem mondanivalóm hiányából fakad. Az érzelmileg életemben bekövetkezett változások kötötték le energiám nagy részét, emiatt nem volt módom írni. Igyekszem most már visszatérni a ”régi kerékvágásba” és folytatni az írást, az érdeklődőkkel megosztani gondolataimat. Mind ezt teszem máris.
Az évi felméréseinkből az is kiderült, hogy a fiatal szülők közül sokan bizonytalanok gyermeknevelésük során önmagukban, gyermekükben, a pedagógusokban. A folyamatosan átalakuló, változó világ megköveteli, hogy úgy a szülők, pedagógusok, mint nevelt gyermekeik alkalmazkodjanak az újhoz, a jelenlegi változásokhoz. Ez mindig is így történt. De soha ilyen mértékű információhalmaz nem ömlött ránk, mint jelenleg, és ennek ”kiszelektálása” óriási nyomást gyakorolhat egyénileg is mindenkire.
Más elvárásoknak, követelményeknek kell megfelelni; megváltozott a család szerkezete, a nevelési módszerek értelmezése, gyakorlata. A rohanó életmódban, a gyors tempójú, gyakran hajszolt mindennapok felőrölhetik testileg- lelkileg úgy a szülőket, mint a pedagógusokat. Mindez sajnos kicsi gyermekeinken csapódhat le. Pedig gyermeket nevelni ma is - mint mindig - hatalmas felelősség, hiszen a jövő számára tesszük.
Amikor újszülött érkezik a családba, nem gondolunk ilyen nagy dolgokra, csak boldogan, olykor szorongva, bizonytalanságokkal teli, de várakozva kezdünk bele az apró emberke életének irányításába. Nagy tervek vezérlik a szülőket, ”majd egyszer ő váltja valóra álmainkat”! Aztán telnek az évek, a nemrég még kis magatehetetlen, ránk utalt csöppség érzésekkel, igényekkel, önálló vágyakkal teli lénnyé változik. Úristen, már jár! Már elmúlt kétéves! Hamarosan óvodába fog menni! Mi történik ott vele, ha nem leszünk mellette? Hogyan neveljük, hogy megállja a helyét? Mitől alakul ki önbizalma, magabiztossága? Jól indítjuk útnak? Ilyen és hasonló kérdések vetődnek fel és a féltés nemhogy csökken, fokozódik. Féltjük idegenekre bízni, hisz nem ismerik, óvjuk az új környezettől, ”olyan kicsi még!”. Szülőként megfordul fejünkben; vajon jól neveltük-e eddig? Nem maradt-e el kortársaitól? Hogyan bírja ki, és mi hogyan viseljük el, hogy már óvodás lesz, van tőlünk független önálló kis élete ?!
A számtalan bizonytalanságot tükröző kérdésre aztán fokozatosan választ kapunk. Az általunk imádott csöpp lurkó beilleszkedik új környzetébe. Annak ellenére is, hogy eleinte sírva, hasfájósan, vagy éppen toporzékolva vette el az óvó néni tőlünk, és szívszorongva mentünk érte az oviba. ”Jól bánnak vele..., megkapja amire szüksége van…?”. Ám, ahogyan növekszik, új és újabb problémák akadnak vele és nekünk döntenünk kell- ő és a mi érdekünkben is. Gyakran azonnal! Fegyelmezni is kell, meg határokat, korlátokat is teremteni, mert nem engedhetünk meg mindent neki. Még akkor is, ha egyre okosabb, ügyesebb, önállóbb! Nagy dilemma lehet, hogy mennyit engedhetünk meg, a túl engedékeny vagy túl szigorú nevelés milyen hatással lesz rá, mi ránk, szülőkre?! Annyi mindent hallani mások véleménye eltér, … egyezik.
”Azt írják, hogy… olvastam, de ez ránk nem igaz… most mondta a barátnőm, az ő kisfia már… nagymama szerint helytelen, hogy… az óvónő nem ért egyet…!”.
Folyt.köv.
A következő részek címeiből:
- A türelem nemcsak rózsát terem…
- Jó gyermekem van?- Jó szülő vagyok?
- Ezt a hisztit nem birom tovább!
- Miért fél mindentől kicsim?
- Ugye fontos vagyok neked?
