Az első óvodás napok történéseiről, a beszoktatásról, az óvodás gyerek beilleszkedéséről…
Két fiatal anyuka párbeszédét hallottam egy bolt pénztára előtt.
”- Rég láttalak, hogy vagytok?
- Jaj, ne is mondd, olyan ideges vagyok! Ma hagytam ott először egyedül délig a kislányomat az oviban. El sem tudom képzelni mi van vele nélkülem! Bocs, sietek is, nehogy későn menjek érte. Majd hívlak!”
Valóban nehéz időszak a beszoktatás ideje, az élethelyzet megváltozása szülők és gyermekeik számára egyaránt.
Sok anyuka tesz, fel mostanában ezzel kapcsolatos kérdéseket, mond véleményt, és kér tanácsot első benyomásai, tapasztalatai alapján. Gyakori a bizalmatlanságot, kételkedést, bizonytalanságot sugalló vélemény is, ami természetes most!
Az erős érzelmi kötődést féltve, még nem mernek bízni eléggé azokban a nevelőkben, akikre rábízzák apró gyermeküket, vagy attól tartanak, hogy más képtelen olyat és úgy nyújtani neki, mint ők. Ez így is van! Az óvodában mást és másképpen kapnak optimális esetben a kicsik. Új környezetben új szokásokat, szabályokat, a közös játékhoz társakat, új élmények, tapasztalások lehetőségét, sok- sok mesét, verset, dalt és sorolhatnám, nem említve az odafigyelő empatikus, gyermekszerető nevelést követő óvó nénik tevékenységét. Gondok, egyéni problémák, szemléleti különbségek, szülői elvárások persze vannak, ezek alakíthatják, módosíthatják a kialakult képet egy- egy intézményről, óvodapedagógusról.
A legfontosabb mégis a kisgyermek kell, hogy legyen! Őróluk szóljon most
Életükben először jelenik meg a lelki egészség egyik alapját szolgáló szociális igény, a társak utáni vágyás. Még akkor így van ez, ha most a beszoktatás kezdetén, a beilleszkedés miatt, sírva visszavágynak inkább az otthon melegébe. Ez szintén természetszerű és érthető, mint a reggeli elválások sírásai, a ”nem akarok itt maradni”, a közös félelmek, szorongások, feszültségek.
Az első napokról
Több anyuka,- mint az említett is,- alig tudja elképzelni mi történik akkor apróságával, amikor egyedül hagyja az óvodában. Ezért írok erről.
Vannak olyan kicsik, akiket már érkezéskor úgy kell szinte lefejteni anyáról, sírás, rugdosás közepette. Ők percekig sírva ülnek, állnak egyedül, vagy kapaszkodnak belénk. A délelőtt során gyakran sírva fakadnak, alig vagy nem is esznek, isznak, nem érdekli őket a sok játék, a társak. Százszor is megkérdezik ”mikor jön anya értem?” és rémülten bennünk látják a segítségadót.
Az óvodát kezdő kicsik közt vannak, akik az első napokban bátran, vígan veszik birtokukba az újat, a csodát- a sok játékot, a nagy teret a csoportszobában, nem zavarja őket a társak jelenléte, sírása- ismerkednek mindennel. Persze néhány nap után ők közlik először, hogy nem akarnak oviba jönni- az újdonság varázsa, a csoda, már elvesztette erejét, jön a sírás.
Vannak olyan kisgyerekek, akik csupán addig sírnak, amíg anyukát látják, ha már nincs ott, akkor kíváncsian, érdeklődve fordulva felénk, az új társakhoz, előveszik a játékokat- és játszanak. Ha anya megjön értük, akkor fakadnak sírásra csak ismét. Olyan kisgyerek is akad, aki azért sír ilyenkor, hogy miért jöttek érte, mert ő játszani szeretne még, és itt akar maradni. Persze akadnak egyéni, egyedi esetek, olyan kicsik is, akiket pl. még a felnőtt öltözőbe, a mosdóba is vinni kell magunkkal, van aki egész délelőtt az ölünkbe szeretne lenni, de olyan kis lurkó is akad, akihez nem lehet hozzáférni az első napokban, csak a társainak, vagy csak a felnőttnek engedi meg a közeledést.
Aztán az sem furcsa, ha egy csöpp manó közli, ő csak úgy ebédel, ha megetetjük, vagy visszahozza az étkezéshez hozott szalvétát, ”nem használtam, jó lesz holnapra”, vagy a ”mákos kalácsot nem szeretem, sütöttetek diósat?”, az sem ritka, hogy kéri egy- egy kicsi feküdjünk déli pihenőben mellé, simogassuk a hátát, haját, esetleg ő teszi ezt a miénkkel. Ez még a ”nyugodtabb” eset, mert előfordult az is, hogy úgy félt egyikőjük az ovis ágytól, hogy csak az ölemben aludt el napokig, vagy elalvásig ”dunnyogni” /duruzsolni/ kellett a fülébe. Vége-hossza nincs az évek alatti bájos kis eseteknek!
Aztán, ahogy telik az idő a kicsik lassan,- ki- ki egyéniségének, vérmérsékletének megfelelően- egyéni ritmusban és időben beilleszkedik, elsajátítja az ovis szokásokat, elfogadja az itteni szabályokat és kezdi élni óvodás éveit játékkal és sok érdeklődéssel, örömmel.
A beilleszkedés folyamata még sok kicsinél /és szüleinél/ most zajlik, és ehhez bizony idő, türelem, kitartás kell. A felnőttektől a gyerekekig!
Néhány kis történet a beszoktatásról munkám során:
Első napoktól imádtam egyik roma kislányomat, aki jött velem mindenhová, és tízpercenként könyörgött: ”Vigyél mán hazsa te hosszú!”- utalt 171 cm magasságomra napokig.
- Volt egy 3 éves kisfiam, aki néhány napos oviba járás után beállított egy üveg tejjel mondván: ”Azért nem bírsz sokáig vinni a kezedben, mert olyan rossz sovány vagy! Nagytatám küldi neked ezt a kecsketejet, hogy erősebb legyél!”
- Csabi elmúlt 4 éves, mikor ovis lett, nagyon nehezen vált el édesanyjától. Még megfogni sem volt szabad, egész délelőtt futott- futott. Az udvaron percekig tartott, míg el tudtam kapni, ha mentünk pl. ebédelni, és csúnyán káromkodott, szidott, amit később nem hitt el, amikor elmeséltem neki!
- Mónika az ovi szomszédságában lakott, ”haza látott” a kerítésen /neki duplán nehéz volt beszoknia ezért!/. Napjában 3- 4 alkalommal át is mászott, úgy kellett sorozatosan visszahozni őt!
- Egyik csöppségem zokogva könyörgött, hogy szóljak anyukájának telefonon, jöjjön érte azonnal. Kivittem az irodába a vezetékes telefonhoz és imitáltam a hívást. ”Beszélni kezdtem” anyjával /aki maga is óvodásom volt évekkel ezelőtt/, de az okos kis tücsök rám förmedt ”Becsapsz, nem is ütötted be anya számát!” Össze-vissza pusziltam könnyes pofiját és tényleg igazából felhívtuk, beszéltünk édesanyjával.
Szívből kívánom az óvodát most kezdő apróságnak, szüleinek és óvónő társaimnak is, hogy sok pozitív élménnyel gazdagodva kezdjék ezt az évet!
