Munkám során gyakran találkoztam gátlásos, szorongó, visszahúzódó, félénk kisgyerekekkel, akik közül többen lassanként feloldódtak, és nagy változáson mentek át. Mindez akkor következett be, amikor már beilleszkedtek az óvodai életbe és kezdték elfogadni, sőt jól érezni ebben magukat. Akadtak azonban olyan apróságok is, akik csendesebben, félszegebb és kicsit passzívabb látszatot keltettek.
Ők azok, akik jobban szeretnek egyedül vagy egy- két társsal játszani később. Nem unatkoznak, figyelnek, de szeretnek gyakran magukban maradni, elmélyülten foglalkozni valamivel /pl.: legózni, festegetni, gyöngyöt fűzni/. Halkszavúságuk nem érdektelenség, inkább egyéni személyiségvonás.
Emellett bizony megtalálhatóak olyan kicsik is, akik szinte elszigetelődnek, a kallódás határát is elérik, magányosan játszók, visszahúzódóak, passzívak, társaik között nem találják meg helyüket igazán. Így van ez a felnőttek világában is!
Óvodáskorban már igen jellemző típusú, karakterű gyerekekkel találkozhatunk. Fejlődő személyiségük sajátos, egyéni vonásai megjelennek, már-már jól felismerhetőkké válnak. Vannak köztük bátrak-óvatosak, irányítók-tartózkodóak, élénkek-lassúak, lobbanékonyak-megfontoltak és jellemük, vérmérsékletük szerint még sokfélék, hisz mindannyian mások és egyediek. Már megítélhetjük vonásaik alapján, hogyan viszonyulnak környezetükhöz, a külvilághoz, önmagukhoz, társaikhoz. Hogyan képesek megkeresni helyüket abban a kiscsapatban, ahová csöppentek? Milyen teljesítményre képesek? Mennyire hat rájuk a szüleiktől való elválás? Megfigyelhetjük milyen a társakkal való kapcsolatfelvételük. Gyorsan teremt-e, vagy inkább maga játszik? Hogyan reagál, ha hívják vagy mások is csatlakoznak hozzá? Ő ad ötleteket, irányít, vagy belemegy-e, ha más teszi, elfogadja-e vagy nem a másét. Ezekre a választ nem azonnal, hanem hónapokig tartó megfigyelés után kaphatunk. A családi környezet, a szülők hiánya, és a tőlük való függés mértéke nagyban befolyásolja ezeket a válaszokat. A függés /depedencia/ témakörével nagyon régóta foglalkoznak már szakemberek, pszichológusok. A szülőktől, főleg az édesanyától való leválás természetes folyamata nem mindig problémamentes. Az egészséges gyermek-szülő kapcsolatban folyamatos. Még akkor is ha érzelmi veszteséget él át mindkettő /pl.: óvodai beszoktatásnál/. Ahol viszont erős, túlzott függés van a szülő-gyermek között, ott az elszakadás nem, vagy csak részben történik meg. Ebben az esetben nehéz azönállósodás kialakulása. Amikor anya csinál meg mindent kicsije helyett, kiszolgálják mindenben, kisbabaként kezelik, lesik minden óhaját, féltik mindentől. Ekkor a túl erős kötődés miatt alig, vagy nem képes beszokni igazából az óvodába. Napjai azzal telnek, hogy állandóan várakozik /mikor jönnek értem?/, képtelen megvédeni magát, zavarttá válik, nem tud senkibe kapaszkodni. Egy-egy feladat kifog rajta, mert zavarja koncentrálását a szorongás. Így kudarcok sorozata érheti, nem érzi jól magát. Ilyen esetben mindig tennünk kell- közösen a szülőkkel-, hogy megpróbáljuk enyhíteni, és elősegíteni a kicsi gyerek oldódását. Nagyon nehéz helyzetbe kerül a szülő, a kisgyermeke, de komoly feladat hárul ránk nevelőkre is. A szeretetteljes, kölcsönös bizalom azonban sokszor segít. A kitartó türelem, az odafigyelés, az őszinte, feltételnélküli szeretet eredményt hoz. A majdnem perifériára szoruló kicsik képessé válnak elfogadni az általuk teremtett nyugodt légkört, a varázslatokkal teli meséket, a közös játékokat társaikkal. Együtt kell megbirkóznunk ezzel a feladattal és az eredmény megéri!
